Memento mori - Baekyeol

Chanyeol szerette ezeket a pillanatokat. Szerette mikor Baekhyun elveszett az erős karjai között, kis fejét a mellkasának döntötte és a karjaival szorosan húzta magához a kisebb derekát. Kettesben ültek az erkély ajtóban és figyelték, ahogyan az eső megállíthatatlanul zuhogott az égből, hangosan koppanva a korláton.

- Baekhyun?

Az említett érezte a vibrációt a hátán, ami azt jelentette, hogy Chanyeol beszél.

- Hm?

- Semmi, csak nagyon szeretlek - mondta és megcsókolta a fejét.

Baekhyun túl lusta, hogy viselje a készüléket a fülére. Az ok egyszerű; azt akarja, hogy Chanyeol úgy fogadja el, ahogy van, elfogadja, hogy nem hall rendesen.

Így becsukta a szemét és élvezte a meleg ajkakat a bőrén. Tudta, hogy sokaknak teher; másokat úgy értett meg, hogy a szájukról olvasott, ami kellemetlen lehetett egyes embereknek, hogy nem a szemükbe nézett.

- Oh! Kéne valamit készíteni vacsorára! - kiáltott fel hirtelen.

Hónapok óta együtt élnek Chanyeollal, és ez azt jelenti, hogy Baekhyun az, aki a főzésért felel. Ha ő nem lenne, még mindig minden nap ráment enne. Az első találkozásuk is egy tál rámennel kezdődött...

Baekhyun egy pénztáros volt Chanyeolék boltjában. Chanyeol kisvállalkozásokkal kezdte még 23 évesen, így meg tudta tanulni, hogyan kell kezelni egy "céget", amit persze az apja elvárt tőle.

Baekhyun elment az egyetlen személyzeti szoba előtt és susogó hangokat hallott; mindig viselte a készüléket, ha munkában volt. A hang megállt, de megint elkezdődött, amikor tovább akart sétálni. Benyitott az ajtón ahol először teljes sötétség fogadta. Aztán észrevette Chanyeolt ahogy állt a szoba sarkában egy tál rámennel. Nyilvánvaló volt, hogy evett, látszott is a szája szegletében. Csak álltak ott és néztek egymásra.

- C-chanyeol? - csak egy kis vékonyka hang jött ki a torkán.

- Mi van? - kérdezte hűvösen nem törődve azzal, hogy elharapja a szájából kilógó tésztát.

- Te vettél egyet a készletből?! -  a kisebb rámutatott a tálra.

- Ja, de én minden nap kifizetem a kasszánál mielőtt hazamegyek.

- M-minden nap? De ez nem egészséges! - kikapta a kezéből a tányért és kidobta a legközelebbi kukába, amelyért hallott egy kiáltást a főnőkétől.

- Yah! Még a felével se végeztem, de te kidobtad! - letörölte a maradékot a szájáról ahogy felállt.

- Egyáltalán nem egészséges, hogy minden nap, ezt eszed! Én majd adok neked rendes ebédet holnaptól kezdve!

Azóta Baekhyun mindig hozott egy doboz ételt, amit Chanyeol folyton elutasított. Persze ezután sem hagyta annyiban, addig vitte neki, míg szép lassan el nem fogadta. Minden nap egyre közelebb kerültek egymáshoz, Baekhyun mindig figyelte, hogy Chanyeol biztosan megeszi-e az ebédet, és ha igen akkor az rengeteget jelentett neki. Így ment, míg észre nem vették, hogy vonzódni kezdtek egymáshoz, és Chanyeol be nem vallotta neki az érzéseit.

Az egyéves évfordulójuk után össze akartak költözni. Baekyhun szülei nem engedték, mert szerintük Chanyeol nem is szerette őt. Mindketten bizonygatták, hogy ez nem igaz, így Baekhyun szülei adtak nekik egy esélyt.

Chanyeol sóhajtott, majd visszahajolt a hűtőbe. Megvárta míg Baekhyun észreveszi őt, de látta, hogy most túl elfoglalt ahhoz, hogy rá figyeljen. Rosszul érezte magát, ezért úgy döntött, hogy meglepi az utóbbit. Ellökte magát a hideg felülettől és lábujjhegyen elindult felé. Ez egészen addig tartott míg Baekhyun megszólalt.

- Ne merj megijeszteni, Park Chanyeol.

Elkezdett duzzogni - Honnan tudtad?

- Süket vagyok...lehet nem hallom, de észre veszem más jelenlétét - majd ignorálta a karokat, amik átölelték a derekát.

Miután elkészült a vacsora Baekhyun édesen ette a sült húst, Chanyeol hozzá sem nyúlt az ételhez, addig nézte a kisebbet, míg le nem tette az evőeszközt és kérdőn nézett rá.

- Nem eszel? Mindjárt kihűl.

- Azt akarom, hogy etess meg - felelte vigyorogva.

Baekhyun látta a csipetnyi játékosságot a szemében; megrázta a fejét és evett tovább. Annak ellenére, hogy Chanyeol viccesen közölte még komolyan gondolta. Továbbra is csak ült ott nyugodtan és megvárta, míg befejezi az evést. 

Miután végzett felnézett rá és látta, hogy a barátja tányérja még mindig érintetlen. Az idősebb összevonta a szemöldökét és rádöbbent, hogy amit az előbb mondott tényleg komolyan gondolta. Nagyot lélegzett, majd letette a piszkos tányért a mosogatóba mielőtt elkezdte volna etetni Chanyeolt.

Leült mellé, felvette a gombóc húst a kanálra és mondta neki, hogy nyissa ki a száját. A másik csak kivette a kezéből a kanalat, letette a tányérra, és az ölébe húzta a kisebbet. Baekhyun nyikkant egyet és megfogta Chanyeol vállát támogatásként.

- Mit csinálsz?! - sziszegte és kissé megütötte a mellkasát.

Chanyeol megfogta a kanalat és elindította a másik szája felé.

- Én már ettem az előbb, miért- és a kanál már a szájában landolt.

Aztán visszadobta az evőeszközt és a tarkójánál fogva magához húzta. Minden olyan gyorsan történt; a csók nyitott szájjal történt és Chanyeol arra ment, hogy átvegye az ételt a másik szájából, Baekhyun pedig csak kapaszkodott a másik pólójába. A csók véget ért és már csak a nyál volt, ami össze kötötte a szájukat. Mind a ketten nehezen lélegeztek míg a kisebb megint fogta a húst és maga kapta be.

- Csak, hogy tudd ez hosszú lesz...

- Ne sajnáld az időt. - kuncogott és megfogta a csípőjét.

Az igazat megvallva több mint 30 percig etette Chanyeolt. A szája már duzzadt, vastag és fájó volt, de persze itt-ott lopott még egy-két puszit is.

Leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét, addig kapcsolgatott, míg nem talált egy akció filmet. Baekhyun oda ment hozzá és leült az ölébe.

- Már megint - a kisebb nyögött, de ettől függetlenül kényelembe helyezte magát. A másik nyakához hajtotta a fejét és mélyen belélegezte az illatát. Chanyeol izgatottan nézte a James Bond filmet, miközben átölelte a testét.

- Miért nem nézed Baek?

- Utálom az akció filmeket, túl gyorsan beszélnek ahhoz, hogy én is megértsem. - A magasabbik mellkasára köröket rajzolgatott és figyelmen kívül hagyta a tekintetét.

- Oké, akkor játszunk Othello-t! Azt szereted, igaz? - megsimogatta a vállát, jelezve, hogy feláll és hozza a játékot.

Baekhyun szeme csillogott az izgalomtól és tapsolt mint egy gyerek - Játszunk! - Vigyorgott fültől fülig.

Chanyeol elhelyezte a fekete-fehér táblát a kanapén, az idősebb törökülésben várt. Tudta, hogy mennyire szereti ezt a játékot. Régebben sokszor látta interneten ilyennel játszani és gondolta megveszi neki. Sajnos nem sűrűn tudták használni mivel túl elfoglaltak voltak mind a ketten.

Chanyeol nehezen tudta vissza tartani a nevetést, miközben nézte barátja komoly arcát játék közben. Letette az utolsót a másik 5 fekete mellé.

-Én nyertem! - a fiatalabb nevetett, miközben nézte ahogy a másik lebiggyeszti az ajkát.

Ez teljes veszteség volt; 40:16

- Még egyszer! - Baekhyun nekiszegezte a mutató ujját a másik arca elé.

Chanyeol elfogadta a kihívást, és újra játszottak. Tudta, hogy Baek szereti játszani ezt, de ez nem jelenti azt, hogy tud is.

Az állás még rosszabb lett; 50:7

A fiatalabb megtett minden tőle telhetőt, hogy nem nevetett, mert attól félt Baekhyun mérges lesz.

- Huh, miért nem tudok nyerni csak egyszer?!- rácsapott a térdére.

Többször is játszottak már ilyet és mindig Chanyeol nyert. Ma különösképp nem akarta, hogy szomorú legyen a barátja, ezért még egy körre hívta.

- Játszunk egy utolsót!

- Oké!

Baekhyun sikoltozott örömében mikor meglátta, hogy több a fehér mint a fekete. A másik viszont magában vigyorgott és átölelte a barátját.

- Nyertem! Én nyertem!

Chanyeol szigorú főnök volt, de most már egy gondoskodó ember. A szemében öröm és csodálat villant.

Baekhyun már összegömbölyödve aludt Chanyeol mellkasán néhány kör után. Kikapcsolta a tévét és bevitte az ágyba a párját. Mellé feküdt és betakarta magukat.

Baek az arcán csókokat érzett, összeráncolta a szemöldökét és már kinyitotta a szemét mikor a barátja megcsókolta a száját.

- Kelj fel és ragyogj Baek!

De ő újra behunyta a szemét és hátat fordított neki, megtett minden tőle telhetőt, hogy vissza tartsa a mosolyát, míg a magasabb morcosan felfújta az arcát.

- Mi a baj Baek? Itt az ideje felkelni...

Még mindig nem moccant meg, aztán Chanyeol közelebb hajolt, hogy megcsókolja a haját, de változás nem történt. Átmászott a másik oldalára míg szembe nem került vele, meg akarta csókolni a száját, de két ujj állt az útjába. Baekhyun egy 'x'-et mutatott neki a szája előtt. Először zavaros volt, de elmosolyodott, mikor látta a kisebbet nevetni. A feje fölé nyomta a két kezét, hogy elérje a száját. Baekhyun nem tudott ellenállni és hagyta, hogy a formás ajkak ostromolják a sajátját. Kis idő után elhúzódtak egymástól és Chanyeol felállt.

- Első a kaja, én itt megvárlak.

Az idősebb zavartan nézett rá. Nem ilyen szokott lenni, mindig átöleli őt hátulról mikor főz mintha, az élete múlna rajta, avagy a pultnak dőlve nézi őt. Vállat vont és lement reggelit csinálni.

Amikor az ajtó becsapódott, Chanyeol sóhajtott és visszadőlt az ágyra. Tegnap este volt egy nagyon rossz álma. Tényleg nagyon rossz.

Chanyeol futott, rohant minden erejével. Nem tudta, miért futott és hová, már csak a fényt látta, ami zöld volt, mikor elérte a kereszteződés végét. Hallott valamit. Egy hangot ami a nevén szólította.

- Chanyeol!!!

Baekhyun.

A hívott férfi megfordult és látta, hogy a szerelme vérben úszott, miután egy hangos csattanást hallott. Volt egy hatalmas épület, azon egy digitális óra.

December 26. 11:42:25

Már egy jó pár éve nem álmodott, amire ennyire emlékezett volna. Remélte, hogy az álom nem fog valóra válni, de régen mindig valami rossz történt egy-egy ilyen álom után. Mit tegyen? Mit mondjon Baekhyunnak? Valószínűleg csak megvonja majd a vállát és nem törődik vele.

Néhány perccel később Baekhyun hangja hozta vissza a valóságba.

- Mindjárt megyek - kiáltotta vissza. Lement a lépcsőn és látta, hogy már tele van az asztal. Mintha egy luxus éttermi reggeli lett volna feltalálva; kényelmes csendben elkezdtek enni.

Egész nap dédelgették egymást, csókokat loptak itt-ott, persze nem feledve a drámákat nézni.

- Úristen! Úgy megverném azt a ringyót! - Baekhyun kiáltott fel, és a feje Chanyeol mellkasának dőlt.

Felvette a készüléket, így hallani tudta a kedvenc filmjét.

Chanyeol nem tudott a filmre koncentrálni, ehelyett ő csak bámulta a férfit előtte. Holnap...mit mondjak...?

Baekhyun kicsúszott a karjai közül és elindult a konyhába vacsorát készíteni. Mielőtt elkezdte volna levette a készüléket és letette az asztalra. Utálta viselni. Amikor használta úgy érezte mintha nem lenne ember, mintha egy gépezet lenne.

Chanyeol nézte a szeretője arcát. Valahányszor ezt tette, mindig rá kellett jönnie mennyire kicsi és törékeny; mindig félt, hogy összetörik az érintése alatt. Átölelte hátulról és az ajkait a fejének nyomta. Baekhyun meg akart fordulni, hogy letudja olvasni a szájáról mit akar majd mondani, de a másik szorosan tartotta és nem engedte megfordulni.

- Maradj, és ne mozogj - Chanyeol motyogta a hajába. Nem engedheti, hogy lássa őt ilyen állapotban. Nem ekkor. Nem Baekhyun.

Nem tudta mit mondott, csak találgatni tudott, Chanyeol erősebben ölelte magához. Ő pedig továbbra is vágta a zöldségeket.

- Mit tegyek veled Baekhyun? - morogta.

Baekhyun tanácstalan volt, érezte, hogy valami nincs rendben.

A vacsora csendesen telt.

Nedves csókokat érzett az állkapcsán Chanyeol. Nem...kérlek, ne tedd ezt nehezebbé.

Ki nyitotta a szemét és egyből meglátta a szeretettel teli mosolyt. És képes volt vissza mosolyogni.

- Késő van, már lassan 9-óra. A reggeli készen áll - az idősebb kuncogott miközben megsimogatta a másik bal arcát.

- O-Oh? Tényleg? - a magasabb felkelt az ágyból és követte Baekhyunt.

Lementek a konyhába és látta az előkészített szendvicseket az asztalon.

Az idő telt és nem vette észre, hogy Baekhyun már végzett. Általában ez nem így van, de most lassabban evett a kelleténél. Igazából étvágya sem volt.

- Baek... - mondta és megérintette a vállát mikor mosta a tányérokat.

- Igen? - megfordult, hogy lássa mit is fog beszélni.

- Beszélhetünk? Miután befejezted a mosogatást? - Chanyeol el sem tudta hinni, hogy kimondta ezeket a szavakat.

- Uh...persze - megrándult a csinos arca.

Chanyeol gyorsan megette a maradék szendvicset, betette a tálat a mosogatóba nem törődve azzal, hogy elmossa. Egyenesen ment a nappaliba ahol már várta a kisebb.

Megcsinálom...mert nem akarlak elveszíteni örökre...

- Baekhyun - a hangja határozott ahogy a szemébe nézett. De valójában ez egy kicsit ingatag, az idősebb szemei üresek voltak és nehezen próbálta vissza tartani az érzéseit.

- Azt hiszem szakítanunk kell. Legyen vége ennek a kapcsolatnak - végül kimondta.

Chanyeol meg akart halni abban a pillanatban, a teste remegett, a tenyerébe már vérzésig vájta a körmeit. Meg akarta mondani, hogy ez nem igaz és, hogy minden együtt töltött percük több volt mint amit valaha is álmodott magának.

- M-Mi? Sajnálom Channie, azt hiszem azt olvastam az ajkaidról, hogy valami baj van. Én felveszem a készüléket - Baekhyun fanyarul nevetett és fel akart kelni mielőtt Chanyeol vissza nem húzta.

- Nem olvastad rosszul, igazad van. Szakítani akarok veled.

Könnyek áztatták a szemét és megkérdezte: Miért?

- Mert unatkozom veled.

Minden egyes pillanatot élvezek veled.

- Annyira unalmas minden, hogy az már bosszant.

Annyira gyönyörű vagy, és nem tudok mit tenni, de minden másodpercben csak csókolnálak.

- Szégyellem magam, hogy süket a barátom.

Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen erős barátom van, mint te.

- Nem szeretlek többé...

Örökké szeretni foglak...

Megcsinálta, végül csak megcsinálta! Baekhyun nem hal meg, és Chanyeol nem veszíti el őt. A szavai kegyetlenek voltak, és mindig is hibáztatni fogja majd magát érte. Nem akarta őt bántani, de abban biztos volt, hogy minél jobban fájt, annál kevesebb az esélye, hogy Baekhyun utána fog futni, és meghalni. Inkább gyűlölje őt. Az értékes pillanatokat soha sem fogja elfelejteni, azok mindig ott lesznek vele.

Baekhyun tátott szájjal nézett rá, a sokk nyilvánvaló volt az arcán. Chanyeol hátat fordított neki.

- Sajnálom... - suttogta a levegőbe.

Aztán kisétált és becsukta maga mögött az ajtót egy puffanással.

- Megbocsájtok - mert minden okkal történik.

Baekhyun nem hallotta amit Chanyeol mondott korábban; ő nem viselte a készüléket, akkor mégis honnan tudta? Szeretnéd tudni? 

Ez egyszerű. A szíve súgta neki.

Chanyeol futott, ő nem tudta hová csak futott, figyelmen kívül hagyva az összes gyalogost. Még mindig 11:43 és ez arra ösztönözte, hogy gyorsabban fusson. Azt akarta...csak azt akarta, hogy túljusson azon a kereszteződésen. De amikor meghallotta azt az ismerős hangot, nem hitt a fülének.

- Chanyeol! - Baekhyun kiabált mögüle és futott, hogy el tudja kapni.

Nem! Nem egy kellet volna töténnie!

Baekhyun utána rohant, nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy Chanyeol szakított vele, amikre emlékezett az mind arról szólt, hogy mosolyog rá és nevetett, vele együtt. Nem volt nyoma unalmas érzéseknek. Ez az ok semmi, nem lehet csak így vége...ennyire könnyen.

A dudálás szakította félbe a gondolatait; a döbbenet megbénította a testét.

*

- Sajnálom az autó túl erős volt, és ő nem élte túl... - mondta az orvos és lehunyta a szemét.

Az orvos sóhajtott, látszott a szemén a sajnálat. Baekhyun csak zokogott, látta az ő szerelmét ahogy le van takarva egy fehér szövettel; ráborult az ágyra és sírt a mellkasába, sikoltozott neki, hogy ébredjen fel.

- Ébredj fel te idióta! Ne játszd, hogy alszol! Engem nem lehet átverni!

De a nővérek elvitték.

Elment.

Chanyeol elment.

Örökre.

Chanyeol vissza lökte az útról Baekhyunt és az eredmény ez lett. Baek azonnal hívta a mentőket annak ellenére, hogy nem viselte a készüléket; csak annyit mondott, hogy hol van és, hogy segítségre van szüksége.

Azon a napon volt az évfordulójuk és Baekhyun megakarta lepni Chanyeolt egy pár nyaklánccal mikor félrehívta beszélni, de érezte, hogy valami nincs rendben.

Miért ezen a napon? Nem kellene, hogy boldogok legyenek? Azok az édes ígérgetések...

Fáradt volt haza menni, szinte észre se vette, és sírva elaludt egy padon.

Baekhyun állt a sötétben, egyáltalán nem látott semmit. Majd hirtelen a semmiből rengeteg fény jelent meg és felé repült. Meghátrált félelmében, úgy érezte, hogy nem normális: hallotta a fény hangját.

- Ki vagy te? - kérdezte enyhe remegéssel a hangjában.

- Nem lényeg ki vagyok. De tudok érted tenni valamit Baekhyun.

- Mi vagy te? És honnan tudod a nevem? -  feltette megint a kérdést.

- Elérhetem, hogy vissza menj a múltba, és megváltoztass mindent. Egy feltétellel: az életed az, amivel fizetned kell később. De semmire nem fogsz emlékezni, ami már megtörtént a halála után.

- Akkor mégis, min tudnék így változtatni?

- Mindenki a saját hibájából tanul - mikor nem hallott mást csak a saját levegő vételét, úgy gondolta ennyivel le is zárta a dolgot.

Baekhyun habozott, annyi minden kavargott a fejében. Ami ennél is fontosabb, miért tenné ezt érte? De eszébe jutott Chanyeol, nem tudna nélküle élni tovább, így beleegyezett.

- Elfogadom - suttogta.

- Rendben.

Baekhyun felébredt az ismerős karok közt; az eső ömlött az égből hangosan csattanva a fémkorláton. Ültek az erkély ajtóban, felemelte a fejét amint meghallotta a kis vibrációt, ami a nagyobb mellkasából jött.

- Semmi, csak nagyon szerelek - Chanyeol mondta, majd megcsókolta.

De Ja Vu.

The broken heart - Hunhan

Az utcán sétált. Lépései egyre nehezedtek, attól a fájdalomtól, ami a szívében volt. Luhan fájdalmat érzett a mellkasában; olyan érzése volt mintha a szívét már kitépték volna. Nem tudta mi volt a baj, nem tudta mi történt. Az elmondottakból vagy történtekből sem akarta felfogni azt, ami megtörtént vele.

„- Elmegyek” – mondta – „nem tudok veled lenni többet.”

Ez volt minden amit Luhan a végén mondott. Eltolta magától és azt is, ahogyan sok-sok éven át törődött vele.

Tudta, hogy ennek a kapcsolatnak a vége vészesen közel volt. De amikor ez bekövetkezett, amikor rájött mit tett, rettenetesen fájt neki.

Luhan fáradt volt. Unta már azt a játékot, amit minden nap véghezvittek, azt a rengeteg édes kis semmiségeket, amiket minden este suttogtak egymásnak. Ezekből már semmi sem maradt.

Lelkileg már fáradt volt, de a hazugság ébren várta. Minden szeretetét neki adta, de már soha nem fogja azt visszakapni.

I can fake a smile

Tudok hamisan mosolyogni

I can force a laugh

Tudok erőltetetten nevetni

I can dance and play the part

Meg tudom játszani magam

If that's what you ask

Ha ezt kéred

Give you all I am

Mindenemet odaadom

Fáradt volt ehhez az egészhez, és oly módon mélyen mégis boldog volt, hogy vége van. Nincs több magányos éjszaka, nincs több hallgatózás, nem fogja már más illatát érezni a párján, akit ő szívből szeretett. Nincs több… nincs több ilyen. Ő most szabad.

Szabad volt bármit csinálhatott, amit szeretett volna. Így sétált az utcán és kereste azt a helyet ahol tudta, hogy sok mindenki van.  Egy hely, ahol elpazarolhatja az idejét, és talán felejthet. Mindent elfelejteni.

Az volt az a hely ahova járt a barátaival mielőtt lett volna valakije. Ez a valaki Kai volt. De ő most már nem volt ott. Nem volt ott, hogy korlátozza őt. Korlátozza Kai, aki már nem követte sehová. Ezek már nem léteztek, csak Luhan volt.

Már mind eltűntek.

Ő megcsalta. Luhan tudta, mikor éjszakánkén jött haza későn, és nem kapott jóéjt csókot, mint általában. Luhan tudta, de tartotta a száját remélve, hogy az öt éve tartó kapcsolatot ez nem fogja tönkre tenni. De tévedett. Nem volt elég erős.

Nap-nap után csak várt, várt sokáig éjszakánként. Várta Kai-t, hogy jöjjön haza. De most rájött, hogy mindhiába. Türelmesen várta, hogy majd megváltozik, de Kai nem változott. És a türelme jutalma csak az lett, hogy a szíve kettéhasadt, ami olyan volt mintha halott lenne.

But I'm only human

De csak ember vagyok

And I bleed when I fall down

És vérzem, mikor elesem

I'm only human

Csak ember vagyok

And I crash and I break down

Zuhanok és megtörök

Your words in my head, knives in my heart

A szavaid a fejemben vannak, késeid a szívemben

You build me up and then I fall apart

Te építesz fel, aztán szétzuhanok

'Cause I'm only human

Mert csak ember vagyok

Luhan sétált arra a helyre ahol tudta, hogy nyugalom lesz. A hely ahol tudott inni bánatból, és táncolni hátha felejt majd.

Sétált a bárban, és leült az egyik székre. Rendelt magának egy italt és legurította egyszerre. Intett a csaposnak, hogy még egyet kér, közben végig nézett a tömegen.

Izzadt testek, részeg emberek egymáshoz dörgölőztek a táncparketten. Villogó fények borították be azt a helyet, alig lehetett látni ki kivel van. Viszont azt látta a maguk alkotott porfelhőn át, mennyire boldogok.

Ekkor Luhan meglátta Őt. Sima, sápadt bőr, ezüst, fehér haj, arccsontja mindkét oldalán tökéletes volt. Magas, nagyon magas volt. Kabátja fekete volt és a hosszú lábait feszes farmer fonta körbe.

Az ezüsthajú idegen egyenesen Luhanra nézett, az ő sötét szemével a burkolt ében fekete szempillái alól. A tekintete olyan mély volt, hogy Luhan beleborzongott.

Ült, nézte az idegent, és ő nézett vissza azokkal a csodálatos szemekkel; egy csipetnyi mosoly jelent meg az ajkán, hívta… hívta őt…

Luhan felállt a helyéről és elindult, nem látott semmit csak az ezüsthajú idegent. Az izzadt testek és egymáshoz simuló emberek, a színes fények és a zene mind elhalványult.

Az idegen ott állt, az egyik kezében egy ital a másik keze a zsebében volt, a falnak támaszkodva várta őt a túlsó sarokban.

I can turn it on

Be tudom kapcsolni

Be a good machine

Jó gép tudok lenni

I can hold the weight of worlds

Tudom tartani a világok súlyát

If that's what you need

Ha ez kell neked

Be your everything

Mindened leszek

Luhan odament.

Nem tudott megállni. Nem akart megállni.

Ott állt az ezüsthajú előtt. Lehajolt és Luhan fülébe suttogott, a hang olyan volt mint az olvasztott csokoládé, meleg és édes.

- Akarsz táncolni?

Luhan nem csinált semmit, csak bólintott és vezette a táncparkettre.

Puha kezek simították végig Luhan oldalát egészen a derekáig. Kezei még lógtak, majd a sajátjait az idegen széles vállaira tette.

Elkezdtek táncolni a zenére, imbolyogtak jobbra-balra, ahogy közelebb léptek egymáshoz. Egyre közelebb és közelebb, míg csak testüket beborító ruha választotta el őket egymástól. Olyan közel, hogy Luhan érezte az ezüsthajú idegen leheletét a nyakán, meleg és nedves volt.

Melege lett, így a feszültsége is oldódott.

Lágyabb zene szólt, ez alatt ő hozzá dörgölőzött. Egy édes csókot nyomott Luhan nyakára; aztán nedves csókokkal borította be végig a kulcscsontját, és ártatlanul helyezte a kezét a csípőjére, amit elkezdett délebbre csúsztatni.

Közelebb és közelebb kerültek, melegebb és melegebb lett a levegő, táncoltak, és megcsókolta.

Luhan érezte a még ismeretlen hőt. Felnézett és a fények megvilágították az arcát, a haja ezüsten csillogott.

Luhan érezte, ahogy az idegen ajkak bejárják a nyakát és a száját. Érezte, ahogy a másik nyelve csúszik a szájába, közben egy kéz simogatta a derekát.

A szemek, a mogyoróbarna szemek belefúródtak Luhan szemeibe, a gerincén végig futott egy jól eső borzongás. Az idegen szemében látszott a vágy, a vágy és még sok más. A szeme többet mondott, mint a szája, amelyekkel ismét Luhan nyakát csókolgatta.

Luhan ajkai szétnyíltak.

– Neved… mi a neved? Én Luhan vagyok – lehelte és kipirult a hőségtől.

Az idegen elvigyorodott és nézett egyenesen a szemébe.

– Sehun…a nevem Sehun.

Sehun arcán maradt a mosoly, ahogy lehajolt Luhan arcához.

– Én soha nem kértem… de örülök, hogy elmondtad a neved. Ne feledd az enyém, mert ez lesz, amit nyögni fogsz egész este.

Luhan elpirult. Soha nem érzett ilyet, de még hiányos volt. Többet akart, sokkal többet. Luhan hajolt, kereste a másik száját, próbálkozott azzal, amit akart… felejteni. Érezni akarta a melegségét, hogy megérintse a bőrét. Ízlelje az ajkát.

Úgy tűnik, látja ezt…

- Gyere.

Felnézett kábultan és értetlenül.

- Gyere velem – Sehun ismételte akaratlanul is mosolyogva.

Luhan nem szólt semmit, és követte őt. Távolodtak a tömegtől, távol a fájdalomtól, távol mindentől.

I can do it

Meg tudom csinálni

I can do it

Meg tudom csinálni

I'll get through it

Túl leszek rajta

Luhan követte Sehunt habozás nélkül. Bevezette egy liftbe, egy nagy szállodában. Ez túl díszes volt, bézs és krémszínű volt minden, de Luhan nem volt benne biztos, mert az egyetlen fény, amely volt, az kívülről jött. Faltól falig üveg volt, amely a szoba egyik falát fedte így csodálatos kilátás nyílt a városra. Luhan odament, kinézett, és látta, hogy rengeteg fény díszíti a várost. Gyönyörű volt.

Hallotta, ahogy a ruha esik a földre, ezért megfordult és megpillantotta Sehun dzsekijét a földön egy kupacban.

Luhan odament hozzá, a keze összefonódott Sehun nyaka körül és vett egy mély lélegzetet. Az illata ismerős volt, de nem tudta hová tenni. Tiszta szappan, arcszesz és még valami, ami rá fogja emlékeztetni.

Ahogy felemelkedett Luhan közre fogta Sehun tökéletes derekát, és megcsókolta, szinte már vadul. Szüksége volt rá, kívánta, türelmetlen volt. Átvitte a szobán és neki támasztotta az üvegnek miközben továbbra is ostromolta a száját. Puhán majd durván csókolta, amitől Luhan nyög.

Keze elindult lefelé Sehun válláról, hogy levegye róla a pólót, majd látta a fehér mellkasát és csodálva nézte lapos, izmos hasát, végigsimított, rajta amin az ujjai hullámoztak, erre megborzongott, mint minden alkalommal, ahogy Luhan végig futott ujjaival a gerincén.

Csak a kinti fénytől látták egymást. Nem tudta megnézni rendesen az éles, hibátlan jellemzőit Sehunnak.

Levetkőztette Luhant, a ruhák már a földön feküdtek tehetetlenül.

Csókokat hintett a kisebb meztelen testére, közben élvezte a lágy zihálását és reszketést, ezért folytatta tevékenységét.

A nyelvük táncot jártak, ajkuk nem hagyták egymást, simogatták egymás kis porcikáját.

Luhan elszakadt lihegve, kipirult; csupasz háta ragadt az üveghez, a lába még mindig Sehun dereka körül volt, közben ágyékát hozzá dörgölte.

Sehun nadrágja nem nyúlt, túl szűk volt már. Ajka vörös volt és duzzadt. Ezüst haja kócos volt és csillogott.

Luhan közelebb hajol hozzá és azt suttogta.

- Több… többre van szükségem. Felejtess velem… mindent, el akarom felejteni őt és a fájdalmam…még a nevemet is.

But I'm only human

De csak ember vagyok

And I bleed when I fall down

És vérzem, mikor elesem

I'm only human

Csak ember vagyok

And I crash and I break down

Zuhanok és megtörök

Your words in my head, knives in my heart

A szavaid a fejemben vannak, késeid a szívemben

You build me up and then I fall apart

Te építesz fel, aztán szétzuhanok

'Cause I'm only human

Mert csak ember vagyok

Sehun nem kérdezte ki volt az, akit Luhan el akart felejteni; soha nem kérdezte, hogy miért akar felejteni. Ő csak hümmögött válaszul és hajolt, hogy végig csókolja Luhan nyakát, aztán a kulcscsontját és végig a szegycsont alatt a hasát. Csókolta, néhol harapdálta, majd Luhan tagja előtt megállt, ráfújt párszor. A kisebb már szenvedett alatta, fájt, már-már sírt.

- Annyira nedves – Sehun ajkai szétnyíltak, majd lehajtotta a fejét és bevette az egészet.

Luhan lágyan sikított és ráharapott az egyik kezére, hogy megpróbálja elfojtani a nyögéseket. Lecsúszott a sima üvegen, maga mögött hagyva a verejték nyomait.

Sehun elhúzódott, ezért Luhan nyöszörgött, elvette kezét a szája elől.

- Vedd ezt el, hallani akarlak.

Így is volt. Nyögött és sikoltozott, amikor kielégült Sehun szájába. Mindet lenyelte, majd rátapadt Luhan rózsaszín ajkaira ismét. Luhan kóstolta magát Sehun nyelvén keresztül.

- Sehun… Sehun kérlek…

- Igen?

- Vigyél.

Luhan az üveg felé fordult. Látta a tükörképét, arca kipirult, ajka rózsaszín és duzzadt. Érezte, hogy Sehun hosszú ujja elindult benne, gondolta, hogy türelmetlen.

- Felejtess velem – ezek voltak az utolsó szavak, amik elhagyták a száját. Sehun gyors volt, de nem fájdalommentes.

Luhan felnyögött. A fájdalom és az öröm keveredett, ez bódította őt.

I'm only human

Csak ember vagyok

I'm only human

Csak ember vagyok

Just a little human

Csak egy kis ember.

Lehelete ködként ült ki az ablakra, a homlokát hozzá szorította. Sehun az ujjaival összefogta karcsú csípőjét és tudta, hogy a nyomai hónapokig ott maradnak majd. Mindez azért, hogy ő elfelejtse a fájdalmat, ami a szívében volt.

Luhan látta a város éjszakai fényeit, kavarogtak, közben a gyönyör hullámai lassan ismét elérték.

Sehun halkan nyögött és gyengéd csókokat hagyott a vállán.

Olyan közel…. Olyan közel…

A város fényei összeomlottak körülötte, ahogy elérte a csúcspontját. Az üveget már fehér csíkok éktelenítették.

Pillanatokkal később érezte, hogy Sehun folyadéka megtöltötte belülről, ami futott le végig a combján mikor elhúzódott.

Érezte akadozó leheletét a nyakán és egy édes csókot a vállán.

Sehun elvitte az ágyhoz és letette Luhant. Leült a lába közé, mindkét kezét a kisebb feje mellé tette, ahogy fölé hajolt.

- Luhan…

-Igen...

-Tudod, hogy nem fogunk aludni ma este.

Luhan ajkába harapott és felnézett.

- Tudom… - lehelte ki és magához húzta Sehunt.

De épp, úgy ahogy a zene leáll, ez a pillanat is el fog múlni. A tánc véget ér, és ő magára fog maradni, épp úgy ahogy Kai miatt maradt. Ez fájt neki, hogy Kai elfelejtette az ehhez hasonló édes pillanatokat.

Sehun megállt és lenézett Luhanra aki fájdalmas arcot vágott.

- Luhan el fogok veled felejtetni mindent… én gondoskodom róla, hogy sose hagyj el.

- Igen, felejtek… és veled maradok.

Ezek után, abban a pillanatban Luhan biztos volt benne, hogy a dal sosem fog megállni

I can take so much

Oly sokat elbírok

'Til I've had enough.

Míg be nem sokallok

Sehun feküdt az ágyban és bámult a semmibe. Gondolatai visszarepültek a tegnaphoz, akkor is a klubban volt a belvárosban. Az éjszakát egy karamell bőrű férfival töltötte. Soha nem kérte a nevét, és ő sem kérdezte Sehun nevét. Ez szükségtelen, mivel mindketten tudták, hogy soha nem találkoznak többet. Bár Sehun nem tudja ki volt az, de mély nyomot hagyott benne. Ő más volt. Csak izgalmat keresett. Sehun viszont emlékezett rá.

A gondolatai visszatértek a jelenbe. Hallotta az óra ketyegését. Majdnem négy óra. Figyelte egyenletes légzését Luhannak aki mélyen aludt, közvetlenül mellette.

Luhan a tejes bőrű angyal, akit felvett a klubban. Úgy tűnt elveszett, ült egyedül egy itallal a kezében. Sehun soha nem gondolta, hogy olyan könnyen visszakapja tőle a vonzalmát.

Ha megkérdeznék Sehunt, azt mondaná, hogy Luhan volt a megtestesült tökéletesség. Gyönyörű volt, szinte már éteri. A hangja édes volt és megnyerő, a szeme csillogott… megfogadta, hogy soha nem hagyja majd el őt.

Sehun nem gondolta, hogy valaki ennyire szép és ártatlan, mint Luhan és, hogy valaki egyedül hagyta. Emlékezett szavaira. Fájt, amit Luhan mondott neki mielőtt szeretkezett vele.

Megkérte őt, hogy segítsen neki felejteni. Sehun érzett valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant a mellkasában. Miken ment át ez a gyönyörű teremtés, ami olyan szörnyű volt, hogy egy idegen karjaiban találja meg a vigaszt? Fájt neki a gondolat, hogy Luhan megsérült. Bár biztos volt benne. De mostantól Sehun fog vigyázni rá.

Luhan az angyal, akitől elveszti az eszét. Az angyal, akitől úgy érezte könnyű, mint a levegő.

Az illata, ahogy simult hozzá, Luhan édes lehelete simogatta az arcát. Kézfejével lágyan súrolta orcáját, végig puha ajkain, majd adott egy puszit az arcára… Luhan Luhan Luhan.

Sehun most úgy érzi minden más Luhan miatt. A gondolataiban csak ő van. Úgy érezte magát mintha súlytalan lenne. A teste súlytalan…

                                                                                                                                                

Na, szóval...EZ VOLT AZ a dal, amit addig hallgattam, míg meg nem született ez a történet a fejemben. 

Félve osztom meg veletek, hiszen még sosem publikáltam egy Os-omat se. Mindig úgy voltam vele, hogy inkább írok csak több részes hosszú fanfiction-t, mint egy-egy részes történetet. Most valahogy mégis megpróbálkoztam vele. 

Tudom, hogy nem sokan kedvelik a HunHan párost, de úgy gondoltam azokkal írok elsőnként szívből ilyet, akiket igazán szeretek.^^

Annak nagyon örülnék, hogy ha egy kis kritikát vagy véleményt hagynátok, ha már fáradtatok ennek az olvasásával! :)

Elnézést a hibák miatt.

- LuMin